A terv elsőre egyszerűnek tűnik. Megkeresni a víz alatti tartásokat, megfelelő pozícióba állni a csónakkal, majd a gumicsalit olyan közel vezetni az akadókhoz, ahol a nappali órákat töltő süllők állhatnak. A gyakorlatban viszont rengeteg apróságon múlik, hogy lesz-e kapás. A csónak helyzete, a sodrás, a szél, a csali súlya és vezetése, sőt még az első néhány dobás is meghatározó lehet.
Ezen a napon ráadásul a halak sem könnyítették meg Feri és Robi dolgát. Sok akadót végig kellett horgászniuk néhány kapásért, de talán éppen egy ilyen nehéz peca mutatja meg igazán, hogyan érdemes felépíteni az akadópergetést.
Miért éppen az akadók?
Az elmélet alapja, hogy a táplálkozó süllők az éjszakai órákban gyakran a sekélyebb, partközeli részeken mozognak, nappal viszont visszahúzódnak az első olyan töréshez vagy tartáshoz, ahol megfelelő menedéket találnak. Ezeket a helyeket kereste Feri és Robi is csónakból, majd próbálták a csalit közvetlenül a halak közelében elvezetni.
Tavasszal persze nem mindegy a mélység sem. Több olyan tartást is meghorgásztak, ahol nagyjából négy méteres víz volt alattuk, miközben a süllők akár 5–7 méteres, húzósabb vízben is tartózkodhatnak. Ilyen mélységben már nagyobb súlyokra és kifejezetten lassú pecára lehet szükség. Ha sikerül megtalálni egy halat, előfordulhat, hogy háromszor-négyszer is pontosan rá kell dobni, mire úgy sikerül megugrasztani előtte a csalit, hogy az kapást váltson ki.
Ugyanakkor tavasszal érdemes a sekélyebb pályákat is keresni. A süllők ekkorra már túl lehetnek az íváson, miközben a küszök és keszegek ívása elkezdődik, így a táplálékhalak mozgása is befolyásolja, hol érdemes próbálkozni.
Ha megfelelő akadót találunk és jó pozícióból tudjuk meghorgászni, normál esetben nem feltétlenül kell hosszú perceket tölteni egyetlen helyen. Feri és Robi tapasztalata szerint egy jó tartáson sokszor már az első egy-két-három dobás valamelyikére érkezik kapás. Ha nem történik semmi, természetesen lehet változtatni a csalin, a csalivezetésen vagy akár azon is, milyen szögből horgásszuk meg az akadót. Ha azonban néhány jól kivitelezett dobás után sincs reakció, általában érdemes továbbállni és megkeresni a következő ígéretes helyet.
Az első dobásokon sok múlik
Akadópecánál nemcsak az fontos, hogy pontosan dobjunk. Az is, hogy az első néhány dobással lehetőleg ne verjük szét a helyet.
Ha rögtön beleakasztjuk a csalit a tartásba, majd hosszasan pöcögtetjük, rángatjuk és próbáljuk kiszabadítani, azzal könnyen megzavarhatjuk az ott álló halakat. Maga az akadó természetesen nem fog eltűnni, de a rajta vagy mellette pihenő süllő számára egy folyamatosan rángatott ág vagy más víz alatti tárgy aligha természetes jelenség.
Éppen ezért ezen a pecán az offset horog szinte alapfelszerelés. Feri például a fix offset jigfejeket részesíti előnyben, mert az ólom és a horog között nincs egy további csuklópont, amelyen a szerelék el tudna fordulni. A horog hegyét éppen csak egy milliméterre szúrja bele a gumiba. Így ha a csali megsúrol egy ágat vagy más akadót, nem feltétlenül a szabadon álló horoghegy találkozik vele, hanem jó esetben a gumi teste csúszik végig rajta.
A cél persze nem az, hogy messzir elkerüljük az akadót. Éppen ellenkezőleg. Oda kell juttatni a csalit, ahol a hal van – csak kontrolláltan.
Honnan dobjuk meg az akadót?
A csónak megfelelő pozicionálása legalább olyan fontos, mint maga a csalivezetés. Álló vagy lassabb vízen működhet, ha nagyjából 45 fokos szögből közelítjük meg a tartást, folyóvízen azonban ugyanez már könnyen problémát okozhat. A sodrás ugyanis az első dobással belehúzhatja a csalit és a zsinórt az akadóba.
Erősebb folyásnál ezért célszerűbb közvetlenül a tartás fölé, sodorvonalba állni, és innen végigvezetni rajta a csalit. Ha a folyás és a szél egymással ellentétes irányból dolgozik, Feri szerint elsősorban a sodráshoz érdemes igazítani a csónak helyzetét.
A szél ettől még komolyan meg tudja nehezíteni a pecát. Szembeszélben folyamatosan lenyomhatja a zsinórt, oldalról pedig nagy hasat képezhet rajta. Mindkét esetben romlik a közvetlen kontaktus a csalival, pedig akadóban éppen arra van szükség, hogy pontosan érezzük, mi történik odalent.
Ha már megfelelően áll a csónak és pontosan tudjuk, hol helyezkedik el az akadó, az első dobásokkal érdemes óvatosan megközelíteni. Lassú tekeréssel vagy a botspicc finom emelésével a csalit egészen közel vezethetjük a tartáshoz. Az elmélet szerint a nappal itt álló, kevésbé aktív süllők nincsenek feltétlenül magasan az akadó fölött, ezért sokszor valóban közvetlenül előttük kell elhúzni a gumit ahhoz, hogy kapást váltsunk ki.
Finoman mellette vagy egyenesen bele?
A csalivezetésben nincs egyetlen kötelező megoldás, és ezen a ponton Feri és Robi módszere között is volt különbség.
Ha az adott akadó viszonylag biztonságosan horgászható, Feri egyik módszere, hogy hagyja leérni a csalit, majd a botspiccel apró, agresszívebb emeléseket végez. Ezután nem feszes zsinóron kíséri vissza, hanem hagyja saját súlyán visszahullani. A hirtelen megugró, majd lezuhanó csali sok esetben képes reakciót kiváltani a halból.
Robi ezzel szemben ezen a pecán sokkal szorosabban horgászta magát az akadót. Az ő megfogalmazásával gyakorlatilag „benne masszírozta” a csalit a tartásban. A botspiccen folyamatosan érezhető, ahogy a szerelék hozzá-hozzáér az akadó elemeihez. Amikor nekikoccan valaminek, egy keveset továbbteker, ha pedig magasabb részen járt a csali, ismét visszaengedi, hogy minél tovább a feltételezett kapászónában maradjon.
Ez elsőre veszélyesebbnek tűnhet, de éppen ez a módszer lényege. Ha inaktív halak állnak szorosan az akadó mellett, nem biztos, hogy néhány tíz centimétert vagy egy métert elmozdulnak a csaliért. Sokszor annyira pontosan kell odajuttatni hozzájuk a gumit, hogy szinte csak a szájukat kelljen kinyitniuk.
Ezen a napon is működött a módszer. Robi a tartásban lassan átröcögtetett, 3,5 colos gumival végül egy nagyjából 70 centiméteres harcsát akasztott. Nem a tervezett célhal érkezett, de tökéletes bizonyíték volt arra, hogy a csali valóban ott járt, ahol a ragadozók álltak.
Süllő helyett egyre több harcsa?
Robi már nagyjából nyolc éve perget az RSD ezen szakaszán, és az akadók halállományával kapcsolatban érdekes változást figyelt meg. Korábban ugyanezekről a helyekről rengeteg süllőt fogott, olyannyira, hogy bizonyos időszakokban szinte kizárólag süllők érkeztek. Az évek múlásával azonban egyre kevesebb süllő és egyre több harcsa jelent meg az akadókon.
Nehéz biztosan megmondani, mi áll a háttérben. Felmerülhet, hogy a süllők máshová húzódtak, de Feri és Robi szerint sajnos az is elképzelhető, hogy egyszerűen kevesebb van belőlük. A kősüllő állományának változása szintén feltűnő. A teljes korlátozást követő időszakban látványosan jó volt az állomány, sok és szép méretű halat lehetett fogni, miközben nagyjából ugyanerre az időszakra tehető a harcsaállomány erősödése is.
A beszélgetésben lehetséges magyarázatként a melegebb éghajlat és az RSD harcsák számára kedvező élőhelye is felmerült. Ezek azonban horgászati megfigyelések és feltételezések, nem pedig biztos következtetések. Egy dolog viszont a vízen töltött évek alapján jól érzékelhető: ma már egy RSD-s akadó megdobásakor egyáltalán nem meglepő, ha süllő helyett harcsa hajlítja meg a botot.
Az RSD akadóinak íratlan szabályai
A Ráckevei-Soroksári Duna alsó szakaszán az akadóhorgászatnak van egy olyan sajátossága is, amely nem közvetlenül a halakról szól. A part jelentős része beépített, rengeteg stéggel, nyaralóval és lakóházzal. Sok víz alatti tartás sem természetes úton került a mederbe: az évtizedek során különféle tárgyak kerültek a vízbe, így a fáktól és gumiabroncsoktól kezdve egészen különös dolgokkal is találkozhatnak a horgászok odalent.
Ezekhez a helyekhez a parti horgászok egy része erősen kötődik, ezért csónakból horgászva különösen fontos a kulturált hozzáállás. Ahogy Feri és Robi is kiemelték, ha egy stégen valaki éppen horgászik, azt a helyet érdemes elkerülni és másik tartást keresni. Nincs szükség felesleges konfliktusokra, ráadásul az RSD-n még egy forgalmasabb hétvégi napon is bőven lehet olyan szabad akadót találni, amelyet nyugodtan meg lehet horgászni.
Van, amikor harminc akadóból csak négy ad esélyt
Ez a nap végül messze nem úgy alakult, ahogy Feri és Robi egy jó RSD-s akadópecától megszokta. Több mint harminc tartást horgásztak végig, miközben valódi akciójuk mindössze négy környékén volt. Néhány süllő és egy harcsa azért megmutatta magát, de összességében kifejezetten nehéz, nyögvenyelős horgászatot zártak.
Ilyenkor természetesen elkezdődik az okok keresése. Lehetett szerepe a légnyomásnak, az előző napok horgászterhelésének vagy egyszerűen annak, hogy a süllők éppen nem az akadók mellett tartózkodtak. Az is elképzelhető, hogy ott voltak, csak rendkívül passzívan viselkedtek. Erre utalt, hogy olyan hely is akadt, amelyet nagyon sokáig dobáltak, és végül csak a harmincadik dobás környékén adott süllőt.
Ez nem feltétlenül írja felül azt a tapasztalatot, hogy egy jó tartáson általában hamar jelentkezik a hal. Inkább arra emlékeztet, hogy a horgászatban nincsenek megváltoztathatatlan szabályok. Van, amikor az első dobás eldönt mindent, máskor ugyanazt a halat újra és újra meg kell próbálni eltalálni, mire végül odakap.
Az RSD pedig ennél sokkal szebb és halban gazdagabb arcát is megmutatta már Ferinek és Robinak. Éppen ezért egy ilyen nehéz nap után sem az a kérdés, hogy érdemes-e visszamenni, hanem inkább az, hogy mikor. Mert az akadópeca egyik legjobb része éppen a következő dobás bizonytalansága: soha nem lehet biztosan tudni, hogy egy süllő áll-e az ágak között, egy harcsa várja-e a csalit – vagy ez lesz az a tartás, amely mellett ezúttal csendben tovább kell menni.
A horgászatról szóló videót megtekintheted itt: